A bőrgyógyászat önálló orvostudományi ágként a 19. század folyamán különült el a belgyógyászattól, és ekkortól nyílt lehetőség arra, hogy tantárgyi keretek között is oktassák a tudományegyetemeken a bőr- és nemi betegségekkel kapcsolatos ismereteket. Magyarországon a Budapesti Tudományegyetemen 1847-ben fakultatív tárgyként Jacobovics Miksa Móric bőrbujakórtan és szifilológia címmel tartott előadásokat. Az önálló bőrgyógyászati tanszék megalakítása Schwimmer Ernő nevéhez fűződik 1873-ban, majd az első magyar nyelvű tankönyvet is ő adja közre 1894-ben. Nékám Lajos 1898-tól vette át a tanszék, majd a megalakuló klinika vezetését. A klinikán az egyetemi oktatást segítő gyűjtemények is igazgatósága idején álltak fel, sőt a budapesti klinika oktatóközpontként is működött, a mulázsok készítésének módját a vidéki egyetemek munkatársai közül többen itt tanulták meg.[1]
A budapesti után a megalakuló vidéki egyetemeken is felálltak a tanszékek, illetve megépültek a klinikák. Pozsonyban 1918-ban Veress Ferenc, majd az első világháború után Pécsre költöző Erzsébet Tudományegyetemen 1920-tól Beck Soma, 1930-tól Berde Károly volt a klinika igazgatója.
(Pécsi Egyetemtörténeti Gyűjtemény)
Az elméleti tudást adó tankönyvek mellett a gyakorló orvosok számára elengedhetetlen volt, hogy a betegséget közelről, fizikai megnyilvánulásaival együtt is tanulmányozni tudják, ez különösen fontos volt a bőrgyógyászattal és nemi betegségekkel foglalkozó orvosoknak, hiszen a betegségek tünetei a bőrön, illetve a nyálkahártyákon jelentkeztek először. Több féle demonstrációs eszközt is igénybe vettek az oktatók, professzorok, hogy minél alaposabban tudják bemutatni a témát az egyetemi hallgatóknak. Természetesen a leghasznosabb az volt, ha a betegeken tudták tanulmányozni az adott betegséget, az előadások fontos elemei voltak a betegbemutatások. Minden betegségtípust és annak minden fázisát nem volt lehetőség az előadásokon a klinikáról áthozott betegekkel szemléltetni, ezért egyéb módon kellett bemutatni a betegségek jellemzőit. Az előadások során fekete-fehér és színes fotográfiákat, illetve kivetíthető diákat használtak, de ezek még nem igazán voltak jó minőségűek a század első felében. Használtak még vásárolt, illetve saját készítésű ábrákat, szemléltető rajzokat, melyeket a tanteremben a tábla fölé helyeztek ki. A metszetgyűjtemények darabjait demonstrációs mikroszkópon adták kézről-kézre a hallgatók között, illetve mikrovetítő segítségével vetítették ki. A patogéngomba-gyűjteményeket pedig lombikokban adták kézbe tanulmányozás céljából.[2]
Az Erzsébet Tudományegyetem bőrklinikáján az egyetemi oktatáshoz nélkülözhetetlen oktatási segédanyagok, gyűjtemények felállítása már a budapesti években megindult Beck Soma irányításával, majd később utódai is jelentősen gyarapították az anyagot.
Beck Soma az első világháború alatt, 1915-ben a XIII. hadisebészeti értekezleten a háborús fagyásokról tartott előadást. Itt az 1915 márciusáig a kórházban kezelt mintegy 205 fagyási esetet vizsgálja. Már ezen az előadáson is használ a szemléltetéshez a legsúlyosabb fagyási sérülésekről készült viaszmulázsokat, melyekkel szemléletesen lehetett bemutatni az elváltozásokat. Az első mulázst még németországi útjáról, Drezdából hozta magával. Beck professzor asszisztensnője, Hegedüs Margit a budapesti bőrgyógyászati klinikán megtanulta a mulázskészítés technikáját, majd a klinikával együtt ő is leköltözött Pécsre. A klinikán felállítottak egy kis mulázskészítő és fényképező műhelyt az egyik pavilonban. Az évek során jelentősen gyarapodott a gyűjtemény, melyek darabjait a tároló szekrényekbe sorszámozva, diagnózissal ellátva helyezték el, a tantermi felelős innen készítette elő a darabokat az egyetemi előadásokhoz.
(PTE KK Bőr-, Nemikórtani és Onkodermatológiai Klinika )
A mulázsok természetes, főként viaszból vagy mesterséges anyagokból készült anatómiai modellek, amelyek segítették a hallgatókat abban, hogy jobban megismerjék a bőr- és nemi betegségek tüneteit, jellemzőit. Az európai egyetemeken a 20. század elején szinte minden bőrklinikán felállították ezeket a gyűjteményeket. A mulázsok készítéséhez és a gyűjtemények létesítéséhez nagy lökést adott az 1900-ban Párizsban tartott dermatológiai kongresszus, ahol a jelenlévők megtekintették az Hôpital Saint-Louis Jules Baretta által készített szifiliszes bőrtünetekről készített mulázsait. Hamarosan Berlinben, Zürichben, Münchenben, Bécsben, Breslauban és Londonban is jelentős gyűjtemények és mulázskészítő műhelyeket létesültek. A nehézséget az jelentette, hogy szinte valamennyi alkotó és műhely titkolta, hogy pontosan milyen alapanyagokat használ, ezért nagyrészt mindenkinek magának kellett kikísérleteznie az optimális összetételt, amely biztosította, hogy ne penészedjen meg, zsugorodjon össze és élethű legyen az elkészült mulázs.
A mulázsok készítése technikai tudást és némi művészi hajlamot is kívánt. A folyamat a mintavétellel indult, a beteg testrészről gipszmintát készítettek. A mintavételnél arra kellett törekedni, hogy az a testfelület, amellyel dolgoztak lehetőség szerint vízszintesen és felfelé álljon. Így a has mintázásakor hanyatt, a hát mintázásakor hátra fektették a beteget. Ha a test jobb oldalán dolgoztak, akkor a bal oldalra fektették, illetve a másik oldalon fordítva helyezkedett el a páciens. Ha a talpakról készült a minta, akkor a gipszet dobozfélébe öntötték, ebbe állt bele a beteg, illetve ült mellette egy széken, mivel itt is fontos volt, hogy mozdulatlan legyen a gipsz megszilárdulásáig. Ha mégis teljes testrészről kellett mintát venni, akkor olajozott fonalakat helyeztek el a legnagyobb átmérőjű rész végpontjain, amikor a gipsz merevedni kezdett, ezekkel a fonalakkal négy részre vágták szét a mintát. Így a nagyobb felületű gipszminták sem törtek el, később ezeket kiöntés előtt egy kis folyékonyabb gipsszel összeragasztották.[3]
(A szegedi klinika mulázslaboratóriuma. (Poór – Berde – Rejtő 1930. 69.)
Talán legnehezebb a fejről készült minták elkészítése volt. Hiszen itt a mintavétel előtt kiemelten foglalkozni kellett a beteggel is, néha a félelmét is csillapítani kellett, valamint elmagyarázni a mintakészítés folyamatát. Hegedüs Margit, a pécsi mulázsgyűjtemény készítője így emlékszik vissza erre: „Nem volt elég csak levenni a betegről a gipszlenyomatot, hanem a műveletnek előzményei is voltak. Pl., ha az arcról vettem a negatívot, akkor előzőleg beszélgetnem kellett a beteggel, mintegy előkészítettem a folyamatra. Elmondtam neki, hogy most egy pár percig az orrnyilásokba helyezett gumicsöveken keresztül fog lélegzeni, mert az arcára híg gipszet öntök, ami a száját is befedi. Hamar megkeményedik a gipsz és akkor leemelem az arcáról, fájni nem fog, csak a légzés lesz kissé nehezebb. Igen ám, de voltak idősebb, nehezebben lélegző betegek, akiknél meggondolandó volt a gipsznegatív vétele.”[4]
Az elkészült gipszmintát ezután előkészítettét a kiöntésre. Előbb ellenőrizték, hogy van-e valamilyen hiba, légbuborék a felületen, ezeket még korrigálták kevés gipsz felvitelével. Ha szőrszálak maradtak vissza, azt meghagyták eredeti helyzetében, hiszen a viaszmásolaton ezeket eredeti helyükön jelentek meg, még természetesebbé téve a mulázst. A viaszt nem volt szabad közvetlenül a gipsznegatívba önteni, mivel előkészítés nélkül hozzátapadt. Ezért a gipszmintát háromszor bevonták egy izoláló alkoholos sellakoldattal. Miután a sellak megszáradt még vékonyan olajjal is bekenték, ezután következhetett a viasszal történő kiöntés. Veress Ferenc nem sellakoldattal, hanem 5-10 perc hideg vizes áztatással készítette elő a formákat.
Ezután következett az egyik legnehezebb művelet, a gipszminta kiöntése viasszal. Nagyon sok múlott a végeredményen a viaszkeverék összetételétől. Ahogy korábban említettük, sok mulázskészítő titkolni igyekezett az optimális keverék receptúráját. Emiatt nem is mindenkinek sikerült megfelelő anyagot kikísérletezni az munkához. Több sikertelen próbálkozás is kísérte a moulageurök munkáját. Voltak olyan próbálkozások, hogy a viaszba glicerint, cinkoxidot és cinóbert kevertek, így rögtön szép alapszínt is kaptak. Azonban ezek a mulázsok nem voltak tartósak, pár hónap után megpenészedtek, ezért később formalinpasztával együtt üvegbe zárták az elkészült alkotásokat, hogy óvják megromlástól. Veress Ferenc a fenti keverék problémáját úgy igyekezett kiküszöbölni, hogy a viaszkeverékhez adagolta a formalint. Így akár évekig elálló mulázst kapott, azonban azok egy-két év alatt méretben a felére, harmadára zsugorodtak össze, valamit tapintásuk és színük is elütött a természetes kinézettől. Hosszas kísérletezéssel sikerült megtalálni a legoptimálisabb masszát, mely viasz, parafin és ceresin keverékéből állt.[5]
A gipszmintát vékonyan, 1-2 mm vastagságban kiöntötték a masszával. A megkeményedés után óvatosan kiemelték a viaszréteget a gipsznegatívból. A kiöntésnél arra kellett ügyelni, hogy a viasz híg legyen, de ne túlságosan forró, mert akkor buborékok keletkeznének benne, ami a mulázst tönkreteheti. A szilárdulás után hideg vízbe mártva könnyen kiemelhető volt a viaszforma a gipszből.
A következő művelet során alulról megfestették a viaszt, egyrészt a bőr alapszínét adták meg így, valamint a megörökíteni kívánt tünet látható jellemzőit festették rá az alapra. Miután a festés megtörtént az alapot visszahelyezték a negatívba, majd egy újabb vastagabb réteg viasszal öntötték ki, így nyerte el a végső kb. 1-2 cm-es vastagságát a mulázs. Ennél a műveletnél is nagyon kellett vigyázni, itt dőlt el, hogy végül használható lesz-e demontrációs célokra az elkészült mulázs. Hegedüs Margit visszaemlékezése szerint „ilyenkor dőlt el, hogy sikerült-e vagy sem a moulage. Levitte-e a meleg viasz a festéket, mert tul meleg volt, vagy nem volt elég meleg és akkor nagy léghólyag keletkezett a moulagéban, amit már nem lehetett eltüntetni. Ezek voltak az előre nem látott akadályok és itt kellett a nagy elővigyázat, de néha hasztalan. Ez volt a hiba, ez volt a kudarc. Ilyenkor újra kellett kezdeni a műveletet, ujra 2-3 óra hosszat ült a beteg előttem. Az is megtörtént, hogy a beteg elváltozása már mulófélben volt, vagy más képet mutatott, vagy már teljesen elmulott. Ekkor az emlékezőtehetségemre volt szükségem.”[6]
Végül a külső festés, felületi javítás történt meg, ekkor aplikálták fel a különböző kiütéseket, gennyes részeket, pörsenéseket, vércseppeket, kerültek fel a szőrszálbeültetések. Végül pólyával körülölelték, majd fatáblára helyezték az elkészült mulázst, sorszámot kapott és felírták rá az ábrázolt betegség latin nevét. A pécsi gyűjtemény különlegessége, hogy a mulázsok hátulján részletes információkat helyeztek el: a készítés időpontja mellett a kórtörténeti, illetve ambuláns számot, a beteg nevét, életkorát, foglalkozását, a kórelőzményeket, a mintavételkori állapotot, a diagnózist és a készítő nevét.
(PTE KK Bőr-, Nemikórtani és Onkodermatológiai Klinika )
Az egyetemi gyűjteményeket zárt szekrényekben, napfénytől és hőhatástól védve a klinikák tantermeiben helyezték el, az előadásokhoz a mulázsokat kitették valamilyen rácsos tartó eszközökre az előadói katedra mellé. A szemléltető eszközök ideális csoportosítása az volt, hogy a betegségtípusonként bemutatott mulázsanyag mellett elhelyezték a megfelelő metszeti képeket, gyógyszereket, baktériumkultúrákat, így biztosítva azt, hogy a hallgatók a kórképeket, a tüneteket és a kezelési módokat teljességében megismerjék. A tanteremben jól látható módon elhelyezett demonstrációs anyagok azt is lehetővé tették, hogy a hallgatók az óraközi szünetekben egyénileg is tanulmányozhassák azokat.
A mulázsgyűjtemények gyarapodása a 1940-es évekre megállt. Egyrészt a fényképezés technikája sokat fejlődött, már jó minőségű színes fényképek és diák készítése is könnyen elérhető volt, ráadásul a fényképek egyszerűbben és olcsóbban voltak előállíthatóak, mint a mulázsok. Másrészt a háború idején egyre nehezebbé vált az alapanyagok beszerzése, különösen a viaszé, így lassan mindenhol megszűnt a mulázsműhelyek működése.
Az 1960-as évekre a pécsi gyűjtemény már nagyon elhanyagolt állapotban volt, ezért Gróf Pál igazgatósága idején Hegedüs Margit portalanította, felújította, átfestette, igény esetén újrakasírozta a mulázsokat. Azonban ekkorra a fénykorában 560 darabot számláló gyűjtemény 280 darabra apadt.
Válogatás a pécsi mulázsgyűjtemény darabjaiból 
Válogatás a pécsi mulázsgyűjtemény darabjaiból 
Válogatás a pécsi mulázsgyűjtemény darabjaiból 
Válogatás a pécsi mulázsgyűjtemény darabjaiból 
Válogatás a pécsi mulázsgyűjtemény darabjaiból 
Válogatás a pécsi mulázsgyűjtemény darabjaiból 
Válogatás a pécsi mulázsgyűjtemény darabjaiból 
Válogatás a pécsi mulázsgyűjtemény darabjaiból
A pécsi gyűjtemény kb. a negyedére apadt, ma 161 db különböző állapotú darabból áll. A gyűjtemény restaurálásra, tisztításra szorul, az eredeti szekrényekből a klinika átrendezése miatt ideiglenes tárolóhelyre került az anyag. Remélhetőleg rövidesen a klinika tantermében újra bemutatásra kerülnek majd a kielégítő állapotú mulázsok, így majd mind az érdeklődők, mind az egyetemi hallgatók ismét tanulmányozhatják azokat.
Felhasznált irodalom
| Győry 1936 | Győry Tibor: Az orvostudományi kar története 1770–1935. Budapest, 1936 |
| Neuber 1935 | Neuber Ede: A bőr- és nemibetegségek oktatásáról. Orvosképzés 25. (1935):1. különszám. 173–193. |
| Poór – Berde – Rejtő 1930 | Poór Ferenc – Berde Károly – Rejtő Kálmán: A m. kir. Ferencz József-Tudományegyetem Bőr- és Nemikórtani Klinikája Szegeden 1923–1930. Szeged, 1930. |
| Veress 1908 | Veress Ferenc: Új módszer lehetőleg természethű moulageok (színes viaszlenyomatok) előállítására. Orvosi Hetilap 52. (1908):49. szám. 889–893. |
| Keresztessy – Remenyik 2011 | Keresztessy Tünde – Remenyik Éva (2011): A dermatológiai moulage története. Bőrgyógyászati és Venerológiai Szemle 87. (2011):2. 43–47. |
| Hegedüs [é.n.] | Hegedüs Margit: 38 munkásévem. [Kézirat.] [Pécs], [é.n.]. |
További bejegyzéseink
- Az Erzsébet Tudományegyetem bőrklinikájának mulázsgyűjteménye
A bőrgyógyászat önálló orvostudományi ágként a 19. század folyamán különült el a belgyógyászattól, és ekkortól nyílt lehetőség arra, hogy tantárgyi… Read More »Az Erzsébet Tudományegyetem bőrklinikájának mulázsgyűjteménye - 75 éve hunyt el Mansfeld Géza kutatóorvos, akadémikus, az Erzsébet Tudományegyetem rektora
Mansfeld Géza halálának 75. évfordulója alkalmából munkatársunk, Dezső Krisztina és Vértesi Lázár, a Magyar Nemzeti Levéltár Baranya Megyei Levéltára levéltárosa… Read More »75 éve hunyt el Mansfeld Géza kutatóorvos, akadémikus, az Erzsébet Tudományegyetem rektora - Tudósítás a Klimo Könyvtár megnyitásának 250. évfordulóján tartott ünnepi emlékkonferenciáról
250 évvel ezelőtt nyílt meg Klimo György pécsi püspök könyvtára a nyilvánosság számára. E jeles alkalom nyomán a Pécsi Tudományegyetem… Read More »Tudósítás a Klimo Könyvtár megnyitásának 250. évfordulóján tartott ünnepi emlékkonferenciáról - A Klimo Könyvtár kutatói
A PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont jubileumi kiállításának virtuális változata A Klimo Könyvtár alapításának 250. évfordulója alkalmából új időszaki kiállítás… Read More »A Klimo Könyvtár kutatói
Hivatkozások
[1] Győry 1936. 698–699., 729–730.
[2] Poór – Berde – Rejtő 1930. 67–78.; Neuber 1935. 174.
[3] Veress 1908. 890–891.
[4] Hegedüs [é.n.], 8.
[5] Veress 1908. 890–891.
[6] Hegedüs [é.n.], 9.