A pécsi Erzsébet Tudományegyetem vezetősége az 1925-ös tanévben avatta díszdoktorává Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi minisztert. Az ünnepi közgyűlésen adták át azon személyek Kisfaludi-Stróbl Zsigmond szobrászművész által készített szobrát, akik az egyetem fennmaradása és pécsi elhelyezése körül elévülhetetlen érdemeket szereztek. Gróf Klebelsberg Kuno, Tóth Lajos államtitkár, Korb Flóris építész és Pekár Mihály orvoskari dékán szobrai az egyetem Rákóczi úti főépületének aulájában nyertek elhelyezést.
Az 1928/29-es tanévben újabb szobrokkal gyarapodott az egyetem jótevőinek szoborcsarnoka. Gróf Apponyi Albert, az egyetem első díszdoktorának szintén Kisfaludi-Stróbl által készített mellszobra mellett, Yrjö Liipola finn szobrászművész Zichy Gyulát ábrázoló szobra is ekkor került az aulába.
Vasváry Ferenc rektor ünnepi beszédében is kitért a szoborállítás indokaira: „egyetemünk hálásan megemlékezve azokról a kimagasló érdemekről, amelyeket zichi és vásonkeői dr. Zichy Gyula gróf, kalocsai érsekúr, mint volt pécsi püspök, egyházmegyéjének székhelye iránti határtalan szeretetétől vezetve, a honját veszített Erzsébet-tudományegyetemnek Pécsre való elhelyezése érdekében a vallás- és közoktatásügyi kormányhoz ismételten intézett és sikerre vezetett előterjesztései, nemkülönben a rendelkezésre álló pécsi püspöki jogakadémia alap tulajdonát képező Király- és Szepesy-utcai palotáknak s templomnak, továbbá a volt pécsi püspöki jogakadémia felszerelésének és az egyházmegyei hatalmas könyvtárnak, az egyetem céljaira, áldozatos módon ideiglenes átengedése által, egyetemünknek Pécsett való aránylag gyors és kielégítő elhelyezése körül szerzett […]”. (Vasváry Ferenc: 1927-28. tanévi Rectornak megnyitó, beszámoló és beiktató beszéde. In: Az 1928-29. tanévre megválasztott egyetemi hatóságnak beiktatása és a tanév megnyitása alkalmából tartott ünnepélyes egyetemi közgyülés. Pécs, 1933. 6. p.)
Yrjö Liipola finn szobrászművész 1881-ben született Koski városában. Firenzei tanulmányútja során ismerkedett meg Királyfalvy Károllyal, akivel életre szóló barátságot kötött. 1904-ben hazájából politikai okok miatt menekülnie kellett, s Királyfaly bíztatására – aki a magyar művészeti élet kedvező légkörével csábította ide – Magyarországot választotta ideiglenes lakhelyéül. A rövid időre tervezett tartózkodásból majd 30 év lett, s Liipola már-már második hazájának tekintette Magyarországot. Stróbl Alajos, majd Zala György műtermében dolgozott, s rövid időn belül saját műtermet tudott nyitni. Kiállításai közül talán az 1925-ös Budapesten megrendezett tárlat volt a legsikeresebb. Műveinek jelentős részét, több mint 100 műalkotását hazánkban készítette.
Magánéletében is jelentős fordulatot hozott a magyarországi tartózkodás. 1906-ban, amikor egy finn kórust kísért végig az országon, Pécsett megismerkedett Foerster Marával, akivel 1910-ben keltek egybe.
Nemcsak a szobrászat, hanem az írás, műfordítás is érdekelte. Ő fordította Gárdonyi Géza Egri csillagok, Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig és Szabó Dezső Elsodort falu című regényeit finn nyelvre, majd hazatérése után, 1934-ben írt Aurinkois-ta Unkaria (Napfényes Magyarország) című kötettel adózott a hazánkban eltöltött évek emlékének.
Művészi karrierje mellett finn konzulként is működött Magyarországon 1925–1934 között, majd hazatérése után magyar konzulként tevékenykedett Finnországban az 1935–37-es években. Ezen munkájáért Magyarország harmadosztályú érdemkeresztjét adományozta Magyarország kormányzója a finn szobrásznak. (Yrjö Liipola életéről bővebben: Ágoston Mária: Egy finn szobrász a Szolnoki művésztelepen – 1906. Részlet Yrjö Liipola Vándoréveim c. visszaemlékezéséből. In: Zounuk : A Szolnok Megyei Levéltár évkönyve. 1987. 2. sz. 323-332. p.; illetve az Yrjö Liipola Art Museum honlapján)
A pécsi egyetemi megbízást felesége rokoni kapcsolatai révén kapta meg, s visszaemlékezéseiben ekként írt Zichy Gyula szobrának készítéséről:
„Egyszer megbízást kaptam a Pécsi Egyetemtől a katolikus egyházi fejedelem, érsek és gróf Zichy mellszobrának az elkészítéséhez. Tehát leutaztam oda. Elmentem megismerkedni a jövendő modellemmel a pompás érseki palotába, amely az ősi, hatalmas székesegyház mellett helyezkedett el.
A vastag, hatalmas falak az épület sok száz éves koráról árulkodtak.
Az inas egy nagy kapun keresztül bevezetett egy folyosóra, ahonnan széles lépcsők vezettek fel az első emeletre; ott, az érseki lakosztály várószobájában kellett várakoznom a főméltóságra. A várószoba egy magas terem volt, amelynek a nyitott ajtajain át egy sor szebbnél szebb szalont lehetett látni. A falakon a korábbi érsekeket ábrázoló nagy portrék lógtak, és a szomszédos szalon falait pedig hatalmas gobleinek díszítették – régi flandriai alkotások, amelyeken bibliai történetek szerepeltek. Ezek nagyon régiek és értékesek voltak. Innen az étkező látszódott, a mögötte lévő teremben közepén pedig egy biliárdasztal állt. Az érseki palotában egy olyan földi dolog, mint egy biliárdasztal!
Egy pillanattal később az inas bejelentette, hogy a főméltósága vár rám. A megjelölt ajtón belépve,a szoba közepén a mosolygós, idősebb és vékony testalkatú érsek nyújtotta felém a kezét. Ha katolikus lettem volna, akkor meg kellett volna csókolnom a kezén lévő nagy pecsétgyűrűt. A nyakában lévő aranyláncon nagy arany kereszt függött, amelyben, mint később megtudtam egy ritka ereklye: Krisztus keresztjének egy darabja volt, amelyet az érsek úr kapott a pápa őszentségétől, amikor annak a kamarásaként szolgált.
Az érsek úr szokatlanul barátságos volt. Ùgy tűnt, hogy számára kellemes megismerkedni olyan emberrel, aki nem követi a régi, megrögzött szokásokat, amelyeket az ő hittestvérei tartanak.
A következő napon kellett megkezdenem a munkát. A palota egyik szobáját rendezték be műteremként. A munka megkezdése előtt az érsek úr meghívott reggelire. Megérkezésemkor már három papi méltóság is ott volt, a kanonok, valamint az érsek két titkára. A titkár az érsek úr melletti helyre mutatott, amelyre a főméltóság megérkezése után kellett ülnöm. A reggeli pompás volt, habár az érsek nem mutatta magát olyan ínyencnek, mint néhány kolostori szerzetes, akiknél régebben vendégeskedtem. Ellenben a szerzeteseknél az étkezések után elég volt felállva elmondani egy asztali imát, itt a reggeli után mindannyian átvonultunk a palota kápolnájába az oltár elé imádkozni. Az illendőség kedvéért én is így tettem.
Az egyházi fejedelem áhítata vitathatatlanul meggyőző volt, semmilyen álszentség nem volt benne, úgy mint az egész élelvitelében. Őszinte hívő, igazi pap.
Ellenben mi mindnyájan emberek vagyunk, és szerinte is humoros volt, hogy munka közben mindenféle adomákkal szórakoztattam, de természetesen csak a hozzá illőkkel. Teljes szívből nevetett rajtuk és izgatottan várta a csattanókat. Neki is sikerült megfeledkeznie a cukorbetegségéről, és úgy felvillanyozódott, hogy mesélt a Vatikánban eltöltött életéről. Amikor az étkezőasztalnál ültünk folytattuk az adomázást, úgy, hogy a kanonok erősen kacsingatott felém, mert szerinte ezek mesélése nem illendő ilyen helyen. Amikor azonban az érsek úr jóízűen nevetett, ő is megenyhült és mosolygott.
Az étkezések után a kápolnából átmentünk a biliárdterembe, ahol finom feketekávét ittunk és szivaroztunk, majd biliárdoztunk. Amikor a négy papom észrevette, hogy nekem – vidéki fiúként – jobban megy a carambol-játék, mint nekik, megegyeztünk, hogy a továbbiakban egyedül játszom négyük ellen. Hiába hajolgatott és célzott az érsek úr, a labdák nem fiatal káplánok voltak, hogy engedelmeskedtek volna az akaratának. Nem törődtek az érsek lövéseivel, saját akaratuk szerint gurulgattak a zöld posztón. Amikor a kövér kanonok a hatalmas hasát az asztal széléhez szorította, és annyira próbálkozott, hogy izzadságcseppek hullottak a nyakáról, valamint eltorzult az arca a méregtől, egy halk káromkodás is elhangzott, de ezt szinte nem is merem komolyan állítani róla. Legalább itt le szeretett volna győzni, ugyanis egész idő alatt hadilábon álltunk egymással. Mindig az kívánta, hogy az érsek úr a mellszobron a szépen mosolyogjon. – Ilyesmire gondoltam – említette egyszer, és megmutatta XIII. Leó pápa mosolygós képét. Próbáltam vitatni, hogy a pápa lehet, hogy mindig mosolygott – természetesen, hiszen a pápaságig vitte –, az érsek úr azonban komoly karakter. “Èn is mosolyognék, ha belőlem is pápa lenne”, szoktam tréfásan megjegyezni. Az érsek úr nevetett ezen, de a kanonok rossz néven vette. Amikor a szobor nem lett mosolygós, a kanonoknak nem tetszett, de az érsek nagyon elégedett volt vele. Azóta a kanonok és köztem súrlódás van, és nem is tart megfelelő társaságnak egy szent személy számára. Egyszer olasz nyelven kifogásolta a mosoly hiányát a szoborról. Nem is gondolta volna, hogy jól értem azt, amit mond, de bekapcsolódtam ugyanazon a nyelven a beszélgetésbe, és megvédtem az álláspontomat, ekkor meglepetés villant a szemében, és kettesben hagyott a modellemmel.
Most a szobor mindemellett ott áll komolyan a Pécsi Egyetem dísztermében.” (Yrjö Liipola visszaemlékezéseinek magyarra fordított részletét Jari Vilén finn nagykövet (2007-2012) úr jóvoltából tudjuk közölni.)
A szobor jelenleg a Pécsi Egyetemtörténeti Gyűjtemény állandó kiállításán tekinthető meg.
Az összeállítást készítette: Dezső Krisztina
2014. április 29-én, kedden 11.00 órakor kerül sor az Irány Észak! Epizódok Skandinávia történetéből című konferencia
és a hozzá kapcsolódó 15.30-kor kezdődő Irány Észak! Skandinávia kiállítás-megnyitó megrendezésére.