James Cook második déltengeri útjának természetrajzi vonatkozásai
A Klimo Könyvtár számos kincset rejt, köztük Johann Reinhold Forster Observations Made during a Voyage round the World on Physical Geography, Natural History, and Ethic Philosophy című művét. A kötet érdekességét az adja, hogy a természettudós részt vett James Cook második expedíciójában, így bepillantást enged annak természetrajzi és néprajzi vonatkozásaiba. Cook három világkörüli útja jelentős hatást gyakorolt a modern tudományra, elsősorban a néprajz, a botanika és a térképészet fejlődésére. Első expedíciójára több természettudós elkísérte, akiknek megfigyelései tudós körökben komoly érdeklődést keltettek. A kapitány második déltengeri útjának visszhangja azonban messze elmaradt az előző expedíciót övező figyelemtől. Ezt sokan a Cook második felfedezőútján résztvevő természettudós, Johann Reinhold Forster hibájának róják fel, így ezen írás az ő szerepének és vizsgálódásainak állít emléket.
A 18. században a természettudósok egyik jelentős célkitűzése az európaiak számára többé-kevésbé ismeretlen tájak és kultúrák tudományos felfedezése volt. Számos hajó indult felfedezőútra a világ addig feltáratlan vidékeire, ahol tanulmányozták, rendszerezték és immár rendszertani csoportokba sorolták az őshonos növényeket és állatokat, megfigyelték az ott élő népeket, valamint egzotikus tárgyakra cserélték az európai árukat, illetve az utazás során más tájakon gyűjtött darabokat. Hazatérve aztán ezek a tárgyak a tudósok szerteágazó kapcsolatai révén utat találtak a kontinens különböző tudományos és művészeti gyűjteményeibe, ahol kiállították, tovább tanulmányozták, illetve alkalmanként más tárgyakra cserélték őket.[1]
A 18. században a hosszabb utazásokat bemutató könyvek általában útleírások voltak, amelyekbe beleszőtték a tájra, a növény- és állatvilágra, továbbá az ott élőkre tett megjegyzéseket. A botanikai és állattani eredményeket rendszerint külön, az egyes egyedeket alapos részletességgel bemutató, általában latin nyelven írt kötetekben jelentették meg, amelyeket különféle illusztrációk egészítettek ki. Ezek a munkák azonban nem tartalmaztak az emberi fajra vonatkozó megfigyeléseket.[2] Azokról, valamint a távoli népek társadalmi intézményeiről és erkölcseiről legtöbbször olyan filozófusok értekeztek, akik ugyan támaszkodtak ezekre az útleírásokra, de maguk nem jártak a szóban forgó vidékeken.[3]
A 18. századot tehát átitatta az ismeretlen tájak, kultúrák felfedezése iránti vágy, és James Cook utazásai is ebbe a történeti folyamatba illeszkedtek. Cook első expedíciójának (1768–1771) fő célja a Vénusz Nap előtti elhaladásának megfigyelése volt Tahiti szigetén, ám az út során – mintegy mellékesen – keletről nyugat felé hajózva megkerülte a Földet, feltérképezte Új-Zélandot, valamint Ausztrália keleti partvidékét. A hajón tartózkodó természettudósok az út során begyűjtötték az ausztrál növényvilág számos eddig ismeretlen faját, amelyekről rajz is készült, jegyzeteik pedig számos értékes megfigyeléssel gazdagították a természettudományt. A kapitány maga így jellemezte a vállalkozást hazatérése után: „Utunkat nem illetheti senki az eredménytelenség vádjával”.[4]
Az első felfedezőút sikerén fellelkesedve az Admiralitás (Board of Admiralty) az új expedícióra ismét Joseph Banks természettudóst szerette volna megnyerni, ám ő csak úgy vállalta az utazást, ha az új hajón, a Resolution elnevezésű, háromárbócos szlúpon kibővítik a rendelkezésére álló szállásteret. Mivel az így megváltoztatott hajó nem volt alkalmas tengeri utazásra, elbontották a frissen emelt szerkezetet, így Banks lemondta részvételét az utazáson. Helyette 1772 májusában Johann Reinhold Forstert, annak fiát, Georgot, valamint Anders Sparrmant kérték fel a csatlakozásra.
Johann Reinhold Forster (1729-1798) skót felmenőkkel rendelkező porosz családból származott. Teológiát tanult a hallei egyetemen, majd lelkészként tevékenykedett Pomerániában,[5] és közben szabadidejében természettudománnyal is foglalkozott. 1766-ban érkezett Angliába, azt követően, hogy Nagy Katalin cárnő kérésére tanulmányozta a Volga mentén elhelyezkedő német kolóniákat. A szigetországban néhány évig a Warrington Academy elnevezésű főiskolán tanított, közben levelezést folytatott a modern tudományos rendszerezést kidolgozó Carl von Linnével, tudományos műveket fordított és írt, valamint kiadta az észak-amerikai növény- és állatvilág két katalógusát. Az 1770-es évek elején kiemelkedő tudományos tevékenysége révén felvételt nyert a londoni Királyi Természettudományos Társaságba (Royal Society). A mindössze tízes évei végén járó Georg Forster apja segítőjeként vett részt az expedíción.[6] Anders Sparrman svéd természettudós Fokvárosban csatlakozott a legénységhez.
Forster a Banksnek szóló feltételekkel indult az utazásra, a részvételért négyezer font juttatást kapott, ami messze meghaladta két csillagász útitársa, William Wales és William Bayly négyszáz fontos járandóságát. Egyes kutatók szerint ez állhatott az expedícióban résztvevő természettudósok közötti szakmai rivalizálások és ellenségeskedések némelyikének hátterében.[7]
Az 1772 nyarától 1775 nyaráig tartó hároméves felfedezőút végét követően vita robbant ki a résztvevők között, ugyanis nem tudtak megegyezni, hogy ki legyen a hivatalos beszámoló szerzője. Ez egy térképekkel, az utazáson résztvevő festőművész, William Hodges képeivel, valamint botanikai és néprajzi témájú metszetekkel illusztrált alkotás lett volna, amely jelentős hírnévvel és anyagi bevétellel kecsegtetett a szerzőnek. Emiatt az Admiralitás kizárólagos jogot szeretett volna szerezni a kiadására, ezáltal begyűjtötték az utazás résztvevőinek naplóit, és nem engedélyezték számukra a beszámolók megírását.[8]
Az idősebb Forster állítása szerint neki ígérték az útleírás kiadásának lehetőséget, Cook azonban ezt később cáfolta, az Admiralitás a kérdésben pedig természetesen a kapitány oldalán állt. A két fél tárgyalásokat folytatott egy esetleges közös kiadás lehetőségéről, amelyben kölcsönösen megosztoztak volna a kiadás költségein és a bevételen.[9] Forster azonban nem akart mindössze egy természetrajzi megfigyeléseket tartalmazó függeléket írni, így meg akarta előzni Cookot műve kiadásával, ám végül az Admiralitás eltiltotta az expedícióval kapcsolatos bármiféle elbeszélés publikálásától. Ez alól Forster úgy próbált kibújni, hogy végül fia, Georg lett az elbeszélő útleírás (A Voyage Round the World) hivatalos szerzője. Cook 1776 júniusában, közvetlenül harmadik expedíciója előtt fejezte be saját verzióját, az ifjabb Forster beszámolójának kiadása után. Utóbbi ugyan lebilincselő olvasmány volt, de hiányoztak belőle a közönség által keresett illusztrált oldalak, így nem hozott nyereséget.[10]
A helyzetet tovább rontotta, hogy az expedíció csillagásza, William Wales egy 1778-ban megjelent írásában azzal vádolta a mű valódi szerzőjének tartott idősebb Forstert, hogy félremagyarázza a tudományos részleteket és hazugságokat terjeszt a legénységről. Röplapjában egy hirtelen haragú, rosszindulatú embert festett le, aki mindenkivel összeveszett a fedélzeten.[11]
A természettudós végül 1778 májusában fejezte be immár saját neve alatt megjelentett művét, amelynek az Observations Made during a Voyage Round the World, on Physical Geography, Natural History, and Ethnic Philosophy (Egy világkörüli utazás során tett megfigyelések a fizikai földrajzról, a természetrajzról és az etnofilozófiáról) címet adta. Ez már jelzi, hogy megkísérelte ötvözni az útleírást a filozófiai értekezéssel, aminek eredménye egy olyan útikönyv jellegű alkotás lett, amelyben mindössze egy pár oldalas napló számol be a hajó útvonaláról, amelyet egy hosszú filozófiai fejtegetés követ a címben megjelölt témakörökben. Forster saját szavaival élve a mű célja „a tanítás és az igazság felderítése volt, amennyire csak módomban áll”.[12] A szerző eredetileg nem így képzelte az utazásról szóló beszámolót, az a megérkezést követő viták miatt kényszerből lett ilyen.[13] Az írás további részében számba vesszük azokat a fontosabb kérdéseket, amelyeknek Forster hosszabb gondolatmenetet, magyarázatot szentelt művében. (4. kép)
James Cook második felfedezőútjának célja a nagy déli kontinens kérdésének tisztázása volt. A hatalmas déli szárazföld létezésének gondolata már az ókorban felmerült, és egészen a földrajzi felfedezések koráig tartotta magát az az feltevés, hogy a déli féltekén is léteznie kell egy kiterjedt szárazföldnek, mivel az létfontosságú az északi félgömb szárazföldjeinek ellensúlyozásához.[14] Mivel e földterület jelentős stratégiai, politikai és gazdasági előnyöket hozott volna annak az európai hatalomnak, amely elsőként benépesíti azt, Nagy-Britannia és Franciaország több hajót is útnak indított a kontinens felfedezésére.
Cook úgy tervezte, hogy az expedíció során nyaranta megpróbál minél délebbre lehajózni, télen pedig visszavonul a trópusokra pihenni.[15] A melegebb időszakokban valóban áthajózott a déli sarkkörön és eljutott a 71. déli szélességig is, a hidegebb periódusokban pedig Új-Zélandon alakított ki bázist, ahonnan aztán bejárta a Csendes-óceán déli részének szigeteit. Járt Tahitin, a Tonga-szigeteken, a Társaság-szigeteken, a Marquises-szigeteken, a Húsvét-szigeten, Vanuatun, Új-Kaledóniában, valamint Déli-Georgián és a Déli-Sandwich-szigeteken. Az expedíció végérvényesen igazolta, hogy a lakható déli kontinens valójában nem létezik. Forster így ír erről: „Jelenlegi Föld körüli utunk, azt hiszem, minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a déli féltekén a 60. foknak ezen az oldalán nincs szárazföld, ha eltekintünk attól a néhány jelentéktelen töredéktől, amelyet a déli Atlanti-óceánban találtunk. Ha tehát még azt is feltételeznénk, hogy a 60. foktól felfelé, ahol nem jártunk, az egész területet teljes egészében szárazföld foglalja el, ez még mindig túlságosan jelentéktelen lenne ahhoz, hogy ellensúlyozza az északi félteke szárazföldjeit. Ezért hajlamos vagyok azt gyanítani, hogy a természet gondoskodott e hiányosságról, talán úgy, hogy a déli óceán fenekén olyan testeket helyezett el, amelyek sajátos súlyukkal kompenzálják a szárazföldek hiányát; ha egyáltalán szükséges a kívánt ellensúlyozásnak ez a rendszere”.[16] A természettudós ezzel saját tapasztalatai alapján szakított a korábbi elképzelésekkel.
Forster műve sokat elárul a 18. századi tudósokat foglalkoztató földrajzi és tudományos témakörökről. A kötetben ugyanis megtaláljuk a tengervíz sótartalmával és hőmérsékletével kapcsolatos megfigyeléseit, valamint hosszas fejtegetésbe bocsátkozik a jéghegyek és a jég kialakulásának kérdéséről. Ez nemcsak tudományos kérdésként foglalkoztatta, hanem a praktikum oldaláról is, hiszen az ivóvízhez jutás a hosszú expedíciók kulcskérdése volt. „Tagadhatatlannak tűnik, hogy a jég, amellyel a nyílt óceánon, a déli szélesség 60° és 67°, sőt 71° között találkoztunk, még délebbre keletkezett vagy valamely szárazföld közelében, vagy a nyílt óceánon. Az első esetben nyilvánvalóan a hajóink nyomvonalán túl fekvő területekről kellett származnia, azaz a déli szélesség 60°, 67° és 71°-on túlról, mivel eddig nem találtunk olyan földet, ahol ezek a hatalmas jégmennyiségek létrejöhetett volna. Vagy a második esetben, ha a jég minden szárazföldtől távol keletkezett, akkor ennek az éghajlatnak szintén délebbre kell lennie, mint a mi nyomvonalaink, mivel soha nem találkoztunk olyan jéggel, amelyet bizonyosan állónak tekinthettünk volna, hanem éppen ellenkezőleg, általában mozgásban találtuk”.[17] Ezt követően sorra megcáfolja az általa idézett tudósok eddigi nézőpontját, kitér arra, hogy véleménye szerint a sós víz is megfagyhat, amelyet különféle történelmi példákkal és kortárs kísérletekkel is alátámaszt.
A könyv betekintést enged a hajó mindennapi életébe is, amikor a jéghegyekkel kapcsolatban beszámol róla, hogy a legénység hogyan jut friss vízhez. „A nagy jégtömegek szélárnyékában általában különböző méretű, laza jégdarabok sodródnak. A nagy jégtömeghez legközelebb lévők általában a legtömörebbek, és ezért a legalkalmasabbak a hajó vízzel való ellátására. Ebből a jégből akkora darabokat vesznek fel, amelyeket kényelmesen be lehet emelni a hajóba, majd a fedélzetre halmozzák őket, ahol a kívülről rátapadó sós víz hamarosan lefolyik. Mivel a fedélzet és a melegebb légkör érintkezése hozzájárul a jég egy részének megolvadásához, a többi egészen ihatóvá válik. Ezzel a jéggel töltik meg a vízmelegítőt, a többi jeget pedig akkora darabokra törik, amelyek átférnek a vizes hordók lyukain. Amikor már nincs hely többnek, a résekbe a vízmelegítőből származó vizet töltik, amely hamarosan megolvasztja a hordóban lévő apró jégdarabokat”.[18] Az így nyert ivóvízzel aztán a legénység kibírta a következő partraszállásig.
Forster nemcsak az élettelen természet, hanem az élőlények megfigyelésével, leírásával és osztályozásával is foglalkozott. James Cook naplójának egy bejegyzésében így számol be munkájáról Tahiti szigetén. „Természettudósaink kiszálltak és hosszú sétáikon messzire benyomultak a velünk szembe nyíló völgybe. Nem sok új növényt találtak, mert a vetemények a vadon termő füveket, bokrokat messze kiszorították. Gyönyörködve hallgatták a madarak, papagályok [sic!], jégmadarak, galambok, kakuk [sic!] énekét. Annál is meglepőbb volt ez, mert hiszen az Európában elterjedt vélemény szerint a trópusi madarak némák”.[19] Apa és fia mindketten naplót vezetett mindenről, amit az út során láttak, és kiterjedt természettudományi gyűjteményt hoztak létre. Az utazást követő első kiadványuk a Characteres generum plantarum a Csendes-óceán déli részének botanikájával foglalkozott. Számos őshonos új-zélandi faj első leírását tartalmazta, a Cook első felfedezőútján résztvevő Banks és Solander ugyanis ekkor még nem publikálta eredményeit.[20]
A felfedezőúton Forster rengeteg állatot jellemzett, csak madárból több mint száz új fajt említ művében. „Az Új-Zélandról származó új madaraink száma harminchét; a trópusi szigetekről származó madaraink száma negyvenhét; az óceánról, Amerika déli végvidékéről és a déli országokból származó fajok száma több mint húsz.”[21] Az expedíció során az ifjabb Forster, Georg szolgált rajzolóként édesapja mellett, rengeteg növény- és állatfaj rajzát ő készítette el.
A hideg sarki telek során James Cook a Csendes-óceánon északabbra hajózva számtalan szigetet felfedezett, illetve feltérképezett. Ezek a tájak végtelen vizsgálódási lehetőséget biztosítottak a természettudósoknak egy olyan korban, amikor Európában hatalmas érdeklődés mutatkozott a nyugati szemmel primitívnek tartott emberek és társadalmak iránt.[22] Így a világ távoli vidékein élő közösségek tanulmányozása, életkörülményeik és szokásaik leírása, valamint a hozzájuk kapcsolódó tárgyak gyűjtése szintén a felfedezőutakon résztvevő tudósok fontos tevékenysége volt.[23] Forstert kifejezetten foglalkoztatta ez a tudományterület, és friss megfigyelései mellé felhasználta az első út folyamán felhalmozott nyelvi, néprajzi és földrajzi ismereteket is.[24] Azt, hogy a téma mennyire érdeklődésének középpontjában áll, jól mutatja, hogy ezzel kapcsolatos fejtegetései az Observations kétharmadát teszik ki.
Az őslakók megfigyelését létszámuk megbecslésével kezdi. Ehhez két módszert is alkalmaz: egyrészt megbecsüli az általa megszámolt harci csónakokhoz szükséges emberek számát, másrészt pedig kiszámítja, hogy a kenyérfa előfordulása és termőképessége alapján hány embert képes eltartani az adott sziget.[25] A népesség létszáma számára azért fontos, mert véleménye szerint az országok „népessége a civilizációval és a földműveléssel azonos arányban növekszik. Nem mintha azt hinném, hogy a civilizáció és a földművelés a nagyobb népesség valódi okai. Véleményem szerint inkább annak a következményei. Amint a népesség egy szűk helyen, például egy szigeten, olyan mértékben megnövekszik, hogy lakói kénytelenek néhány növényt megművelni táplálékul, mert a természetes vad termés már nem elegendő, akkor különféle módszereket találnak ki e feladat könnyű és megfelelő módon való elvégzésére”. Nézete szerint így kezdődik a földművelés, így alakulnak ki a polgári társadalmak, és „előbb-utóbb ezek okozzák a rangkülönbségeket, a hatalom, a befolyás és a gazdagság különböző fokozatait, amelyek többé-kevésbé megfigyelhetők az emberiség körében”.[26] Feltevése szerint tehát így függ össze a népsűrűség és az adott társadalom fejlettségi foka.
A korszakban napvilágot látott elképzelésekkel ellentétben[27] Johann Reinhold Forster szilárdan hitt abban, hogy egyetlen emberi faj létezik, amelynek különféle változatai vannak. Az óceániai népek között két ilyen változatot különböztet meg, amely nagyjából a polinéz és a melanéz népcsoportoknak felel meg.[28] „A déli tengereken főként két nagy embertípust figyeltünk meg: az egyik világosabb, arányos, atletikus, szép termetű és kedves, jóindulatú; a másik feketébb, a haja épp csak kezd gyapjassá válni, karcsúbb és alacsonyabb, a természete pedig, ha lehet, élénkebb, bár kissé bizalmatlanabb. Az első változat Tahitin, valamint a Társaság-szigeteken, a Marquises-szigeteken, a Barátság-szigeteken [ma: Tonga szigetcsoport], a Húsvét-szigeten és Új-Zélandon él. A második Új-Kaledónia, Tanna és az Új-Hebridák [Vanuatu], és különösen Mallicollo [Malekula] lakói. … A fenti két típus mindegyike több változatra oszlik, amelyek a másik típushoz való fokozatosságot képezik”. [29] Forster nézete szerint a Csendes-óceán keleti szigetvilágának lakói fejlettebbek a nyugatiaknál. Nemcsak kinézetükben vonzóbbak, ám társas kapcsolataik és az európaiakkal szembeni viselkedésmódjuk is eltéréseket mutat, érdeklik őket az újdonságok és szívesen fogadják az idegeneket.[30]
Forster a két népcsoport által használt nyelveket, nyelvjárásokat is megfigyelte, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy a nyelvészet is alátámasztja különbözőségüket. Ugyanakkor kimutatható a nyelvrokonság a csendes-óceáni szigetlakók, valamint a maláj szigetvilágban élők között, így feltevése szerint ezt a vidéket onnan népesítették be.[31]
Forster néprajzi érdeklődésének köszönhetően könyvében kitér a csendes-óceáni szigeteken élő népek szokásaira, öltözködésére, tulajdonviszonyaira, társadalmi intézményeire, vallására és rítusaira is. Hosszasan fejtegeti a kannibalizmus okait és elterjedését,[32] illetve, hogy véleménye szerint miért fognak majd felhagyni ezzel a szokással.
A természettudós, amennyiben lehetősége nyílt rá, minden partraszálláskor megfigyelte az adott közösségben élő nők helyzetét. Nézete szerint minél elmaradottabb egy népesség és minél messzebb van a civilizációtól, annál rosszabbul bánik a nőkkel. Felemlegeti, hogy Új-Zélandon még azt is megengedik a fiatal fiúknak, hogy gorombáskodjanak édesanyjukkal, netalán meg is üssék őket. A nőkkel való bánásmód tekintetben még a Forster által a fejlődés legmagasabb fokán állónak tekintett tahiti szigetlakók sem különböznek, ugyanis ott ugyanúgy jelen van asszonyaik prostitúciója, mint például a maoriknál. Véleménye szerint ez a tahiti társadalomban megszokott, sőt, intézményesített kicsapongás eredménye lehet.[33]
Forster műve tehát ilyen és ehhez hasonló kérdéseket taglal. Vizsgálatának fókuszát az itt élő népek sajátosságainak bemutatása, valamint a köztük lévő kulturális különbségek lehetséges okainak feltárása jelentette. Művének átfogó jellege ellenére a természettudós tevékenysége nem keltett komoly feltűnést kortársai körében. Ebben minden bizonnyal jelentős szerepe volt az expedíció hazaérkezése után az Admiralitással kirobbant vitájának is. Kortársai rendszeresen szemére vetették nehéz természetét és a hajó legénységével való rossz kapcsolatát, azonban az utazó természettudósoknak soha nem volt könnyű dolguk: el kellett fogadniuk a hajó útvonalát és a kapitány parancsait annak ellenére, hogy alkalmanként ezek homlokegyenest eltértek saját elképzeléseiktől.
Egyes kutatók azonban Forster tág témaköröket felölelő, kezdetleges rendszerbe foglalt értekezéseit a 19–20. századi csendes-óceáni néprajz jelentős elméleteinek előfutárának tekintik, akinek megfigyelései kiemelkedő szerepet játszottak a déltengeri népekről való gondolkodásmód kialakításában.[34]
Irodalom
Cook, James: Világtengereken át. Három utazás a Föld körül. Budapest, [1923]. (A hat világrész: utazások és felfedezések 8.)
Dawson, John: The Forsters, Father and Son, Naturalists on Cook’s Second Voyage. New Zealand Slavonic Journal 32. (1998) 99-110. (https://www.jstor.org/stable/40921981) [2023.04.20.]
Forster, Johann Reinhold: Observations Made during a Voyage round the World on Physical Geography, Natural History, and Ethic Philosophy. London, 1778.
Hoare, M. E.: Johann Reinhold Forster: The Neglected ’Philosopher’ of Cook’s Second Voyage (1772-1775). The Journal of Pacific History. 1967. 2. (1967). 215-224. (https://www.jstor.org/stable/25167919) [2023.04.20.]
Mariss, Anne: Johann Reinhold Forster and the Making of Natural History on Cook’s Second Voyage, 1772-1775. London, 2019.
Stroddart, David R.: „A Learned, Intelligent and Judicious Traveller”. Geographical Review. 86. (1996):4. 604-610. (https://www.jstor.org/stable/215935) [2023.04.20.]
Thomas, Nicholas: Johann Reinhold Forster and His Observations. In: Observations Made during a Voyage round the World. Johann Reinhold Forster. Eds. Thomas, Nicholas – Guest, Harriet – Dettelbach, Michael. Honolulu, 1996. XV-XXII.
Thomas, Nicholas: „On Varieties of Human Species”: Forster’s Comparative Ethnology. In: Observations Made during a Voyage round the World. Johann Reinhold Forster. Eds. Thomas, Nicholas – Guest, Harriet – Dettelbach, Michael. Honolulu, 1996. XXIII-XL.
Képjegyzék
1 kép. A William Hodges által 1776-ban festett képen Cook második útjának két hajója, a Resolution és az Adventure a Matavai-öbölben horgonyoz (Wikimedia Commons)
2 kép. James Cook kapitány három útja, az első piros, a második zöld, a harmadik pedig kék színnel. A szaggatott kék vonal a kapitány halála utáni útvonalat jelöli. (Jon Platek – Wikimedia Commons)
3 kép. John Francis Rigaud: Johann Reinhold Forster és fia, Georg Forster portréja. Az apa egy csengőmadarat tart kezében, a fiú rajzol. (Wikimedia Commons)
4 kép. Az Observations című kötet címlapja
5 kép. Georg Forster déli féltekét ábrázoló, 1777-ben megjelent térképe, amelyen feltüntette a Resolution és az Adventure útvonalát Cook második expedíciója során (https://archive.org/details/b30413849_0001/page/n8/mode/1up)
6 kép. William Hodges festményén Cook kapitány két hajója az ivóvízhez szükséges jeget szedi 1773. január 4-én. (Wikimedia Commons)
7 kép. A Characteres generum plantarum 51. tábláján a kenyérfa jellemzői láthatók (Wikimedia Commons)
8 kép. Georg Forster 1774. évi rajza egy kihalt madárfaj, a Pampusana ferruginea egyik egyedét ábrázolja (Wikimedia Commons)
9 kép. William Hodges festményén Ulietea (Raiatea) szigetének egy része látható (Wikimedia Commons)
10 kép. Forster a William Hodges festményén látható harci csónakokhoz hasonló járműveken evező férfiak számából próbált következtetni a szigetlakók számára. (Wikimedia Commons)
11 kép. A Royal Museum Greenwich gyűjteményében látható William Hodges Tahitit ábrázoló festménye (Wikimedia Commons)
12 kép. A déltengeri nyelvek összehasonlító táblázata Forster könyvében
13 kép. A Csendes-óceánban és az Indiai-óceánban őshonos Paracirrhites forsteri Johann Reinhold Forster tiszteletére kapta latin elnevezését (Rickard Zerpe – Wikimedia Commons)
További bejegyzéseink
- Tudósítás a Klimo Könyvtár megnyitásának 250. évfordulóján tartott ünnepi emlékkonferenciáról
250 évvel ezelőtt nyílt meg Klimo György pécsi püspök könyvtára a nyilvánosság számára. E jeles alkalom nyomán a Pécsi Tudományegyetem… Read More »Tudósítás a Klimo Könyvtár megnyitásának 250. évfordulóján tartott ünnepi emlékkonferenciáról - A Klimo Könyvtár kutatói
A PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont jubileumi kiállításának virtuális változata A Klimo Könyvtár alapításának 250. évfordulója alkalmából új időszaki kiállítás… Read More »A Klimo Könyvtár kutatói - A Klimo Könyvtár (egykori) ásványgyűjteménye
Jelen blogbejegyzés a Klimo Könyvtár egykori ásványgyűjteménye mellett a kollekcióval együtt kezelt kőzetek és fosszíliák darabjaira, illetve azok történetére kívánja… Read More »A Klimo Könyvtár (egykori) ásványgyűjteménye - Félix Dupanloup francia püspök művei a Klimo Könyvtárban
A Klimo Könyvtár Kanonoki gyűjteményében kiemelkedően sok mű található Félix Dupanloup (1802–1878) francia püspök és egyházi író műveiből. A gyűjteményben… Read More »Félix Dupanloup francia püspök művei a Klimo Könyvtárban
[1] Mariss 2019. 1.
[2] Thomas 1996a. 15.
[3] Forster maga is sérelmezi ezt a fajta tudományművelést, mert szerinte ezek a tudósok „legjobb esetben is csak a magasan civilizált nemzeteket figyelik, amelyek a hajózás segítségével és kereskedelmi érdekből a világ minden részét ellepték”. (A szerző fordítása). Forster 1778. 213.
[4] Cook [1923]. 63.
[5] Történelmi régió a Balti-tenger déli partján, a mai Németország és Lengyelország északi részén.
[6] Stroddart 1996. 604.
[7] Thomas 1996a. 17.
[8] Thomas 1996a. 18.
[9] Mariss 2019. 2.
[10] Thomas 1996a. 18-19.
[11] Mariss 2019. 3.
[12] Forster 1778. ii-iii.
[13] Thomas 1996a. 16.
[14] Forster 1778. 68.
[15] Thomas 1996a. 17.
[16] Forster 1778. 68. Valójában egészen a 71. szélességi fokig eljutottak. Lásd Cook [1923]. 93.
[17] Forster 1778. 75-76.
[18] Forster 1778. 71-72.
[19] Cook [1923]. 80.
[20] Dawson 1998. 105.
[21] Forster 1778. 193.
[22] Hoare 1967. 221.
[23] Mariss 2019. 5.
[24] Thomas 1996b. 25.
[25] Forster 1778. 217-220.
[26] Forster 1778. 226.
[27] Lásd Lord Kames az előzetes tervek szerint Banks társaságában kihajózó James Lindhez írt levelét. Idézi: Thomas 1996b. 23.
[28] Thomas 1996b. 28.
[29] Forster 1788. 228.
[30] Thomas 1996b. 30.
[31] Forster 1778. 283.
[32]Forster a nevelésükben, és nem pedig az éhségben látja e szörnyű szokás legfőbb okát. Forster 1788. 328-331.
[33] Forster 1778. 420-421.
[34] Thomas 1996b. 40.