Berde Károly

Török Sophie 1937-ben, a napfürdőzésről szóló versében leírt érzések mindnyájunk számára ismerősek lehetnek, amint a nyári égető napsütés melegíti testünket, csukott szemünk pedig sejtelmesen narancsos-aranyos fényjátékot vetít elénk. Ez a ma már mindenki által megtapasztalt érzés száz évvel ezelőtt még nem volt ennyire mindennapi, hiszen akkor kezdődött el a napozás, napfürdőzés diadalmenete. A napfürdőzés ma már nem oly népszerű, miután egyre több tanulmány világít rá a nap károsító hatásaira, és  a nyári strandszezon közeledtével megszaporodnak a bőrrák veszélyeire felhívó írások, televíziós műsorok. De 50 évvel ezelőtt senki nem jelenhetett meg egy nyári partin anélkül, hogy ne lett volna csokoládébarna a bőre. Azonban nem volt ez mindig így.

A 20. század elejéig a hófehér bőr volt a jómódúság és az elegancia mutatója. Az arisztokrata hölgyek, és az őket utánzó felsőpolgári asszonyok és leányok számára a napernyő, a széles kalapok, a fehéres színű púder és a magasan záródó ruhák biztosították a megfelelő bőrszínt. Ezek a hölgyek meg is tehették, hogy védjék bőrüket, hiszen nem kellett szántóföldeken vagy gyárakban dolgozniuk. Így a fehér bőr egyben a társadalmi státusz egyik szimbóluma is volt.